Kamillagőzös napjaim

Mindennapos és sokat emlegetett a sertésinfluenza. Hát én nem tudom, hogy abban szenvedek-e, ugyanis nem konzultáltam orvossal de, hogy valamiben szenvedek az biztos. Hogy miért nem megyek orvoshoz? Először is, azért mert még nem tartom fontosnak és meg reménykedem, hogy házilag kezelhető. Másodszor azért, mert unom végigvárni a sort, hogy majd az orvos felírja ugyanazokat a gyógyszereket, amit addig is szedtem. Biztosan vannak jó orvosok, de én gyerekkorom óta nem találkoztam eggyel, akiről elmondhatnám, hogy-na ez igen orvos- és nem két méter távolságból kérdezi meg, hogy mi a kutya bajom van. Lehet, hogy most más a helyzet és kesztyűs kézzel és maszkban mégis megvizsgálna, és tovább küldene, hogy álljam ki az irdatlan sorokat. Na hát kösz, ebből nem kérek inkább maradok kissé kemény ágyikómba szedegetem a bogyókat, teázom és gyerekkoromból emlékezetemben megmaradt kúrákat végzem. Lassan már kezdem megszokni a mindennapos többszöri kamillagőzös kezelést, a fölmelegített sót és a propolisz kesernyés szúrós izét. Nem feledkezem meg azonban a kedvencemről a pergeltcukros tejről. Nem tudom mennyire ismerősek ezek a kúrák, én anyukámtól tanultam ő meg nagymamámtól, de egy biztos némi hatásuk van és egészségesebbek, mint a sok antibiotikum, amitől mindig faj az ember gyomra. Lehet, hogy most sokan ósdinak tartanak, mintha abban a korban élnék, amikor az orvosok nem tudtak segíteni a betegen (meglehet, azért van, mert falun nevelkedtem és anyukám tényleg akkor vitt kórházba, ha már egyik gyógymódja sem vált be), de nekem az orvos továbbra is csak az utolsó, keserű opció.